PatkányBlog

Tudom, hogy nem lenne szabad haragból írnom. Se piásan. Pláne a kettőt együtt. Mégis megteszem. Mert haragszom. Mert sértett vagyok. Mert dacára a rengeteg mesébe illően csodás dolognak, mégis egy eldobható darab szarnak érzem magam. Mert állandóan rajtam van a kibaszott letargia, és erőt kell vennem magamon, hogy ne menjek ki a konyhába a legélesebb késemért és vágjam föl az ereimet, vagy ne ejtsek magamon minimum olyan sebet, hogy ne győzzem elkötni. Faszság, persze. Gyengeség? Az. De mit tehetnék, ha egyszer nem érzem magam biztonságban? Igazából csak jólesik leírni. Ennek valószínűleg (?) nyoma sem lesz, amikor holnap már itt lesz velem kedden úton leszünk nyaralni... igazából fogalmam sincs. Magamban kéne ezt lerendezni. De ha az elmúlt 25-30 évben nem sikerült, akkor nem tudom, mire számítok. Hiába pofázom el, hogy mi a bajom, mintha meg se akarná hallani. Mind hordozunk sebeket, persze. De ahogy neki is megmondtam, kurvára könnyű szeretni valakit úgy, hogy minden fasza. Hogy tizenévek óta dédelgetett álmaimat váltja valóra napok alatt. Egyszer kértem, hogy legyen mellettem, mert szarul vagyok. Egyszer. Ismerjük a kimenetelt. Hiába hozza-viszi a seggem, hiába osztja meg velem a boldog perceket, órákat, napokat, ha akkor egyszer, EGYSZER bazmeg kérem, hogy legyen velem, mert szarul vagyok, és nem... így hogyan bízzak? Persze, nehéz segítséget kérni. Nem vagyok képes leírni neki most, meg minek is, hogy megint rosszul vagyok, és nem tudom eldönteni, hogy egyedül akarok-e lenni a nyomorommal, amíg el nem múlik, vagy itt nem lesz és ki nem hoz belőle, mert képes rá, ha akarja, kérdés, hogy akarja-e. Faszom se fog könyörögni. De ezt tudja. Csak jó lenne megszűnni. Akkora hülyeség. Alapvetően jól megvagyok. Irigylésre méltó munkám van, a barátaimmal imádjuk egymást, vele is minden fasza. De valahogy mégis. Mégse. Olyan jó lenne beszélni valakivel, aki szintén ebben van. Talán megértené. Talán tudnánk segíteni egymásnak.