PatkányBlog

Nem is tudom, mikor írtam utoljára. Már tervezem egy ideje, csak lusta vagyok, mint a föld. Igazából minden rendben. Sőt, minden a legnagyobb rendben. Kezdem ott, hogy munkahelyet váltottam, jelentősen fölfelé: múlt kedd óta hivatalosan vegyészként dolgozom egy komplex labor vízkémia részlegén. Kicsit méltatlannak érzem, mármint olyan kontextusban, hogy mesterdiplomás vegyész exkolléga technikusi pozícióban van (oké, egy elég komoly kutató cégnél). Lesz mit tanulni, de egyelőre minden szempontból jobb és lazább, mint a régi helyem. Csak hát nagyon hiányoznak. Persze azért tartjuk a kapcsolatot, Nyuszikával és Mátéval mindenképpen össze kell járni, múlt szombaton kicsit össze is fésültem a civil csapatot és a volt céges bandát, így már teljesen jól fönntartható lesz az egész, már nem dolgozom ott, már nem vagyok belezúgva. Igazából kurvajó buli volt. Emelt fővel jöttem el a cégtől, mindent sikerült lezárni, befejezni, az új főnök biztosított, hogy bármikor boldogan visszavesz. Úgy fölmagasztaltak, hogy kis híján meggondoltam magam.
Csakhogy nekem soha semmi nem elég. Talán elég lenne, lehetne, ha tudnék bízni. Magamban is, másokban is. Ha egyszer végre nem úgy feküdnék le aludni, hogy az az utolsó gondolatom, hogy még mindig nem vagyok elég jó. Félreértés ne essék, jól vagyok, legalábbis igyekszem jól lenni. Csak lehetnék gyorsabb. Ügyesebb. Vékonyabb. Frissebb, fittebb, fiatalosabb. Szorgalmasabb. Okosabb. Műveltebb. Kihajthatnám magamból a szart edzésen. Megtanulhatnám az új munkámat egy hét alatt. Kiolvashatnék egy szépirodalmi művet két nap alatt. Igazából csak ordítani akarok egy koncerten, torkom szakadtából, egyedül, mert még mindig nem vagyok képes bízni. Mert mi lesz, ha látja. Igazából látnia kellene, a teljes valósághoz hozzátartozik az összeomlás, a harag, a kontrollálhatatlan, mély, fekete félelem, ami hullazsákként zár körül, és hideg verejtékben úszva riadok föl az éjszaka közepén. De igazából azt se nagyon tudnám megfogalmazni, hogy mitől félek. Csak minden olyan törékeny. Mármint... minden. Mintha a teljes véráramom leállna, ha nincs velem, de ha meg itt van, hajlamos vagyok teljesen bezárkózni. Nyolc és fél hónap eltelt, és egy tapodtat se haladtam előre ilyen téren. Ő a valaha volt legnormálisabb pasim, talán ezért is tartok tőle, hogy egyszer majd
Szóval jól kéne lennem, és többé-kevésbé jól is vagyok. Csak hát... akit egyszer a kígyó megmart, az a gyíktól is fél. Képtelen vagyok túljutni rajta, így nem. Pedig szeretnék. De nem megy. És tőle se várhatom el, hogy varrja össze a sebeimet. Talán meg kellene lassan tanulnom így élni. Az élet megy tovább. Megy az idő, megy a haladás, mennek le a kilók. Be slim, be size zero, be double zero, be less than zero.
Be nothing.